Egyik nap anyával úgy döntöttünk,hogy kellene venni egy cipőt a bankettruhámhoz,mivel azz vaj- és barna színben pompázik. Végigjáártunk egy csomó üzletet és végül betévedtünk egy amolyan ,,utolsó esély" üzletbe. Anya valahol lemaradt a ruháknál,de én kitartóan előretörtem a cipőkhöz és lecsaptam a magassarkúak sorára. Egy idősebb néni mellé keveredtem,aki szntén ilyen cipőket nzegetett, és egyszer csak odafordult hozzám: -Megtudná mondani, hogy ez hányas cipő? - és nyújtotta oda nekem a kissé érdekes kinézetű barna szandált, amit kinézett. Először nem igazán értettem,hogy miért épp engem kérdezett,de azért elvettem és megvizsgáltam a cipőt. Én sem találtam rajta számozást, ezért mondtam, hogy fogalmam sincsen és visszaadtam neki a lábbelit. Erre ő szemrehányóan nézett,magasra emelt szemöldökökkel : - Hát mi az,hogy a kisasszony nem tudja,tán nem eladó? - kérdezte. És akkor éreztem annyira kínosnak a helyzetet,hogy egy flegma nem után elviharozzak a boltból. Útközben anyát is felszedtem és az üzletből kifele menet már mindketten dőltünk a röhögéstől...:) Hát ilyet sem élhet át minden nap az ember:) Pedig igazán nincs egy eladónő-külsőm:)
Na osonok is tovább, xoxo :
Pitypangbabszi
