Pitypangbabszi...ez lett a nevem. Már nem is tudom honnan jött, már egy ideje meg van ez a dolgom, de nem igazán foglalkoztam vele. Most valahogy rámjött, hogy nekem is kell ilyen. Az emberek itt általában az életükről szoktak írni, hogy milyen érdekes dolgok történnek velük. Nemtudom. Velem annyira érdekesek nem történnek meg.
Mondhatni egy teljesen átlagos 18 éves lány vagyok egy kisvárosból. Annak ellenére, hogy tényleg nem nagy még a mai napig is képes lennék eltévedni... Ez inkább betudható annak, hogy átlagosságom mellett szerencsétlen is vagyok:) Sokszor úgy látom ezt anyától örököltem. Szerencsétlen, kétbalkezes és hasonló jelzőkkel szoktak illetni a környezetemben.. Megnevettetem az embereket, de ez jó érzéssel tölt el. Oké, ez inkább csak akkor igaz, amikor annyira nem gáz, ami MÁR MEGINT velem történt meg... Amikor leestem a barátnőmmel egyetemben a lépcsőről a suliban és végiggurultunk rajta, na az akkor abban a helyzetben cseppet sem volt vicces... ,,De én csak a hátadra akartam ugrani..." - ez volt a mentség. Nem nharagszom rá,csak meglepődtem. Így visszagondolva elég érdekes képet vágtam az akkor nagy és felnőttnek számító tanulók...mondjuk a kisebbek is jót nevettek:)
És most én vagyok az a nagy tanuló,de nem érzem magam annak. Nemtudom,inkább maradnék még kicsit ebben a környezetben,amiből épp kiszakítani igyekeznek. Ez az élet rendje tudom, de akkor is. Rossz ráébredni h felnőttél, és nincs visszaút, önálló életet kell kezdened. Furcsa lesz,de mindenképpen izgalommal is elrölt a félelem mellett...
